2016. április 25., hétfő

Könyvfesztiválos, képes élménybeszámoló, 2016

Szombaton dedikálás előtt Timussal elmentünk kávézni/forró csokizni.
Az első képen próbálok úgy tenni, mintha kultúrlény lennék...
Aztán feladom :D

Übereltük a tavalyi sort :D Nem gondoltam volna... Nagyon hálás vagyok nektek! :D

Hoztatok sok-sok könyvecskét...
Én meg csak írtam szorgosan (olykor kicsit csúnyán és olvashatatlanul, de azért meghatottan) :)
Madarat tolláról... :D
Lillától és Ádámtól, azaz Zsepitől és Kutortól kaptam zseniális plakátot!
Mikor feltették nekem a kérdést, mi van odaírva... Öhm... :D
Sokan voltatok kíváncsiak, milyen a hátam élőben.
Könyvhétre valami nyáriasabb szerkóban megyek ;)
Sajna, csak egy két-szóra futotta. Erre majd ki kell találnom valamit,
hogy a sor is haladjon, és beszélgetni is tudjunk :D



Képzeljétek el, a dedikálás előtt Timus zöld csodajárgányával még haza kellett ugranunk, hogy elhozzuk a saját Tolvajok kézikönyve példányaimat. Ugyanis annyira kapós volt a kicsike, hogy a standnál már csak négy maradt belőle! *-*














Sőt, az összes kivitt Horizont is elfogyott *-*

Olyannyira, hogy a kiadónál már nincs is belőle, csak a terjesztőknél elérhető... Szóval... ilyen még nem történt velem... De lassan érik az újranyomás! :D










Bocsi, ha volt olyan moly, akivel amúgy Molyon napi szinten beszélünk, és nem ismertem fel... Botrány rossz az arcmemóriám, de ha mondtok moly-nevet, általában pofán csap a felismerés :D












Néha már azt se tudtam, mit írok, meg hova :D 
Jó, hát nézzétek el, nem voltak velem a szerecsen rabszolgáim :D









Az ominózus Kérdezz  bármit Hollowaytől nap folyományaként a beismerő plakát: a mai napig nem tudok olvasni! :D















Olykor képes vagyok olyan arcokat vágni, aminek alapján ezt a tényt senki sem kérdőjelezné meg... :D











Még szerencse, hogy a hátamra nem idézet, hanem kép van tetoválva... :D

















Ha kicsit ziláltnak és szétszórtnak tűntem, utólag is bocsánat mindenkitől. Valójában nekem ezt még fel kell dolgoznom... Mármint, hogy ennyien jöttök a könyveim miatt, és hogy ennyire szeretitek őket ^^
Ilyenkor érzem, mennyire megéri :)

2016. március 31., csütörtök

Az író, mint márka?


A minap belefutottam (mit belefutottam, kiszúrta a két szemem) egy kibontakozó vita Molyon.
Nem fogok, nem is szeretnék belefolyni, sem pedig állást foglalni, mert az ember (különösen az íróember) az ilyesmiből sosem jön ki jól.
Csak megragadta a figyelmem egy érdekes felvetés, amin azért eltöprengtem: az író személye valóban márka lenne? Valami, ami köré egy brand épül, ami csak arra jött létre, hogy eladhatóbbá tegye az általa létrehozott terméket, a könyvet?

Sajnos tény, hogy a mai világban meglehetős naivitásra vall azt képzelni, hogy az ember megír egy jó könyvet, az pedig majd kikerül a boltok polcaira, és szépen eladja magát. Mert ez sajnos nem így van.
Tény, hogy a potenciális olvasókkal meg kell ismertetni a könyvet, és magát az írót is, hogy valami miatt úgy érezzék, érdekli őket annyira, hogy foglalkozzanak vele. Erre manapság nagyon jó terep a Facebook, illetve a kiadók (vagy akár az írók) fizetett hirdetései.
A Moly is egy jó felület, itt ugyanis egészen közvetlen módon kommunikálhatnak egymással írók és olvasók, viszont kijelenteni, hogy az író saját magát építi, mint márkát… Nos, ez némiképp visszásan hathat, ahogyan most hatott is, végignézve a karc alatt folyó szócsatát – még akkor is, ha a szóban forgó író ezzel semmi rosszat nem akart közölni.

Egy író – jobb esetben – azért ír, mert írni szeret. Mert világok vannak a fejében, amiket kifejezésre akar juttatni, és megosztani másokkal.
Az is igaz, hogy egy idő után (mikor az írás már túlmutat a hobbi szintjén) könyveket írni kemény munka, energia és időbefektetés, ami többségében az írók főállás mellett – gyakorlatilag másodállásban – csinálnak. Ami időt vesz el a családtól, a szabadidős tevékenységtől, miegyébtől. Ami nem baj, mert az író ezt tudja. Azért csinálja mert szereti, és szíve szerint ezt művelné főállásban, napi nyolc órát. De kis országunk nem az a hely, ahol ezt csak egy csettintésre meg lehet tenni.
De eltértem a tárgytól.
Tehát normális, ha egy író próbálja elérni az olvasóit, és próbál előtérbe kerülni. De tudni kell megválasztani ennek a mikéntjét, a platformot, ahol ez belefér. Facebookon a világon senkit sem zavarnak a fizetett hirdetések, megszoktuk őket. Molyon, ahol bár íróként, de főként olvasóként vagyunk jelen, talán nem a legszerencsésebb a hirdetésnek egy ilyen „agresszívabb” formáját választani.

És, hogy márka-e az író?
Én úgy gondolom, egy adott ember vérmérsékletétől, személyiségétől függ, mennyire tudja eladni magát. Egy akármilyen tv-s celebtől ezt megszoktuk, mert ők relatíve a magamutogatásból élnek, és ez elfogadott.
Egy író azonban leginkább az általa írt könyvek alapján ismerszik meg, és nem annak alapján, hogy épp miket vásárol, vagy hol edz, vagy mit néz a tévében. Ezek persze érdekes kis adalékok lehetnek azok számára, akik szeretik annak az írónak a munkásságát. De nem lenne szabad, hogy ezek a dolgok befolyásolják az olvasók könyvekhez való hozzáállását.
Veszélyes dolog egy írót márkaként felfogni és eladni is, mert ha ez megtörténik, akkor épp a lényeg vész el: a könyvek, az írás szeretete, és mindaz, ami miatt az elején elkezdtük csinálni ezt az egészet. Hogy megmutassunk valamit magunkból, abból a világból, ami a fejünkben van.
Akkor a könyv sem lesz más, mint egy futószalagon gyártott termék, akár egy parfüm, vagy egy cipő, amit azért vesznek meg az emberek, mert rajta van a kedvencük logója és képe.
Az író ember, a könyv a gyermeke. És bármilyen magasra is tör valaki, nem szabad elfelejteni, hogy ez miről is szól.

2016. február 2., kedd

Kis ujjgyakorlat 2010-ből

Képzeljétek, nézegettem a gépen a régi írásokat, és egy "Befejezetlenek" nevű mappában találtam egy igazi gyöngyszemet. 
Nem csak azért érdekes ez a kis szösszenet, mert pontosan 2010.10.31-én, 13:12 perckor kezdődött, hanem mert egyszerűen csak játéknak indult. 
Kalina Anikó, Panka barátnőm és én kezdtük el, méghozzá Facebook üzenetben. Poénkodtunk vele, "felelgettünk" egymásnak, mindenféle koncepció, vagy összebeszélés nélkül. Nagyon jól szórakoztunk. 
Néhány héten keresztül vittük is a fonalat, mindig arrafelé terelgetve a sztorit, amerre a másik éppen kanyarította. Aztán abbahagytuk, mert kifutott a lendület, de akkor is tény, hogy ez jó kis gyakorló feladat volt (különösen, hogy azelőtt egyikünk sem írt E/3-as, jelen idejű történetet). 

Színekkel jelölöm, melyik részlet kihez tartozik.
(Azért érezhető, mikor kezdjük komolyabban venni a dolgot, és meddig csak bohóckodás az egész). :)

Tehát íme Gloria és Philip története - legalábbis, amennyit megírtunk belőle :)

PANKA:

Mogorva képű fickók felvezetik a máglyára, míg a tömeg őrjöngve éljenez, bár nem tudni, hogy csupán a látványosság miatt, vagy, mert tisztelik a kis hölgyben rejtőző végtelen bátorságot. Kezét hátra kötözik, majd az egyik őr szerez egy fáklyát, és az inkvizíció fejének kezébe nyomja.

 - Utolsó szavak? – a férfi arca gőgös, itt ő parancsol.
WEE:
 - Szánalmasak vagytok! - veti oda megvetően a lány, és kihívóan a férfi szemébe néz. - Nem vagytok mások, mint ostoba talpnyalók! Mihez kezdtek, mikor teljesen kicsúszik a kezetekből az irányítás? Meg fogtok halni! Mind. Csak idő kérdése - ezzel a lány elhallgat.
A férfi szemében felvillan az undor, végül a feltornyozott szalmabálák széléhez érinti a fáklyát. Azonnal lángra kap. 
"Utolsó szó, utolsó szó!" - mantrázza magában az inkvizítor. - "Ha többes számban beszélsz, mindig azt gondolják, hogy bárkit is érdekel a szónoklatuk… Jegyezd meg végre! Utolsó SZÓ!"
Miközben fejében életbe vágóan fontos dolgok kavarognak, az egyre hevesebben égő tűz narancssárga csóváit figyeli, amik lassanként forrón, kínzón ölelik majd körbe a lány testét. De még nem. Mintha várnának valamire.
Fogalmuk sincs - gondolja a lány magában, és szája szélén kaján mosoly játszik. - Fogalmuk sincs, hogy irányítani tudom. 
A lángok körbe táncolják a testét, szinte imádattal, vigyázva, hogy ne érjenek a bőréhez. Nem égetnek, csupán valami halvány melegséget árasztanak. Kellemeset, mintha az ember a kandalló előtt ülne egy hideg, téli estén. Hamarosan az inkvizítornak is feltűnik, hogy valami nem stimmel. A tömeg lélegzet visszafojtva nézi a csodát.
- Hát tényleg boszorkány - suttogja a férfi elhaló hangon, miközben az arcán átsuhan a felismeréssel vegyes félelem. – Ő az.
Így azonban döntésképtelen helyzetbe kerül. Ha elengedi a lányt, akit eretneknek kiáltottak ki, az inkvizíció egy hitszegő mellé áll, ha viszont elismerik, hogy tévedtek, senki nem fog bízni bennük többé. Annak ellenére, hogy most az egyszer valóban nem tévedtek. Rengeteg fiatal nőt küldtek már úgy a halálba, hogy a vád alaptalannak bizonyult. De kénytelenek voltak megtenni, hiszen az egyház híre függött tőle. De ez a lány... Szükségük van rá. Valamit tennie kell.
A tömeg halkan zúgolódni kezd, az inkvizítor pedig egyre kétségbeesetten próbál dűlőre jutni. Végül meghozza a döntést: a hiszékeny nép vak hitébe kapaszkodik, mint mindig.
- Feleim - fordul a rosszat sejtő, morajló tömeghez. - Saját szemetekkel láthatjátok, hogy megtörtént a csoda. Isten döntött, a lánynak élnie kell.
Amikor a kijelentést üdvrivalgás helyett néma csend követi, a férfi idegesen babrál a nyakával, mintha szorítaná a gallérja. "Mi lesz már? Higgyetek nekem."
A lány csak mosolyog. Isteni kegyelem, hát persze. Ezek a bolondok akkor se ismernék fel a kegyelmet, ha az orruk előtt állna. Nem. A lány tisztában van vele, hogy itt szó sincsen kegyelemről. Egyszerűen szükségük van rá. Szükségük van a hatalmára, ha meg akarják nyerni a háborút. A lánynak csak egy gondolatába kerülne, hogy az ellenség minden felszerelését, az összes élelmet és fegyvert egyetlen izzó lángtócsává égesse. Ez pedig kell nekik, jobban, mint bármikor. Ha az inkvizítor isteni kegyelemről hablatyol, azt csak azért csinálja, hogy ne veszítse el a nép bizalmát. Tucat szám öltek meg fiatal lányok, csak is azért, mert őt keresték. Hát most megtalálták.
A lány úgy dönt, beszáll a játékba. Nem az inkvizítor kedvéért, hanem mert élni akar. Ha a máglya nem válik be, ki fognak találni mást. És a puskagolyót még ő sem tudja megállítani.
A lángok egy végső, hatalmas lobbanással kialszanak, és a lány tetetett gyengeséggel hull az égett szalma közé. Ahogy felnéz, arcán könnyek folynak, de a szíve jeges, akár télen a tó tükre.
- Köszönöm Istenem - rebegi, és a hangja meggyőző. A tömeg lassan kezdi elhinni.
- Hozzátok! - int az inkvizítor. Két férfi lép a lány mellé, és két karja alá nyúlva felemelik, majd elkísérik, le az emelvényről, el a kíváncsi emberek szeme elől.
Látványosan botladozik, úgy tesz, mintha csak kísérői tartanák talpon, de mikor elmegy mellette, mereven az inkvizítor szemébe bámul.
Meg fogod bánni - üzeni a tekintete, de a férfi nem tehet mást. Magával kell vinnie. Parancsba kapta.
A nép zúgolódva nyit utat nekik, ahogy eltűnnek a kápolna nehéz faajtaja mögött.
 Amint bezárul a kapu, a lány megtorpan, egyenesen az inkvizíció fejének szemébe néz, majd gúnyosan nevetni kezd. A férfi arcáról szinte lehetetlen érzelmeket leolvasni, de izmai pattanásig feszülnek, ahogy visszafojtja feltörni készülő dühét. A tekintetében forró magma hömpölyög.
A körülöttük álló őrök értetlen pillantásokat váltanak. Nem értik, mi történik.
- Szóval Isten azt akarja, hogy éljek? - szegezi a kérdést a férfinek, a szemében pedig ravasz fény csillan. "Tudja!" - döbben rá az inkvizítor, de az őrök előtt nem tehet semmit. Majd ha végre kettesben maradnak, akkor megmutatja ennek a mihasznának, hogy hol a helye. Lehet, hogy képes uralni a tüzet, igen. De ő sem halhatatlan. Csak egy szavába kerül, és hátrakötött kezekkel a tóba lökik, hogy kiálljon egy újabb boszorkány-próbát. Ha nem akar élve megfőni, nem párologtathatja el maga körül a vizet. Ha valahogy mégis elkerülhetné a meleget, képtelenség, hogy a tó vize olyan gyorsan felszívódjon. Mire észbe kap, már halott lesz. Ez nyugalommal tölti el, az érzés, hogy még mindig ő áll nyerésre. Az izmai ellazulnak, az arcára kaján vigyor ül ki. Látja, amint a lány szemében kétség csillan, a nevetése is alább hagy.
- Isten útjai kifürkészhetetlenek - feleli leereszkedőn.
Szóval Isten útjai – a lány alig bírja visszafojtani, hogy hangosan fel ne horkanjon. Ennek az embernek fogalma sincs Isten útjairól, még ha ezt is hangoztatja odakint a sok birka előtt. A férfi még mindig mosolyog, kegyetlenül, akár egy kígyó. Mikor ő lett az inkvizíció vezetője, rossz világ jött mindazokra, akikben akár csak szikrányit is felcsillant a mágia. Mindenki tudta, hogy a király nevezte ki, öregebb, és lágyszívűbb elődje helyére, aki nem bizonyult elég hatékonynak a lány elleni hajtóvadászat során. Ez a férfi viszont fiatal, vérszomjas, és tettre kész. És valóban sikerült elkapnia őt.
A lány érzi, hogy most nincs menekvés. Eddig mindig sikerült elszöknie, egy éve folyamatosan szökésben van, de ennek most vége. Használni fogják, csak egy eszköze lesz a háborújúknak, aztán fejbe lövik, vagy felakasztják, esetleg vízbe fojtják, hogy többé ne legyen gondjuk vele.
Ott látja a halálát ennek a sötét szemű férfinak a tekintetében, és egyszeriben valóban megroggyan a térde, ahogy belé vág a tudat. Ezúttal tényleg meg fogok halni.
 - Nos – szólal meg a férfi, hangjából a győzelem diadala csendül –, beszélgessünk.     
Az inkvizítor int, mire az összes katona vigyázzba vágja magát, szalutál, majd elhagyja a helyiséget. Hallani, ahogy a súlyos retesz rázárul az ajtóra. Csak akkor nyitják ki, ha a férfi parancsba adja. A lány számára nincs menekvés. Nem is lehet. Olyan rég kutattak már utána, egy lépéssel a cél előtt az inkvizítor nem engedheti, hogy kicsússzon a markukból.
A férfi elhalad a lány mellett, nem fél neki hátat fordítani. Ezzel is megmutathatja, hogy neki nincs mitől tartania. Bár Istent szolgálja, és leginkább a királyt, nem olyan jámbor lélek, mint sokan hiszik róla. Nem makulátlan a lelke. Ezt persze a király is pontosan tudta, amikor kinevezte, de neki éppen ilyen emberre volt szüksége. Egy lojális, erkölcstelen képviselőre, aki szégyentelenül az emberek szemébe hazudik, anélkül, hogy éjszakánként álmatlanul forgolódna az ágyában.
Felpillant, csodálja a színes ablakon beszökő tarka fényt, ami káprázatossá varázsolja az oltár előtt álló hatalmas keresztet.
- Nem fogok segíteni - hallja a lány hangját. Bizonytalan, de elszánt. A férfi szája megrándul.
  - Te is tudod, hogy fogsz - mondja, anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetne hátrafelé.
Öntelt. Túlzottan is magabiztos.
Egy aprócska gondolattal hamuvá égethetném – gondolja a lány fogcsikorgatva, de nem szól. Hiába ölné meg az inkvizítort, a testőrei odakint várnak. Megölnék, mielőtt végezhetne az összessel. Nagyot nyel, a hangja halk, de magabiztos.
 - Nem tud rávenni – jelenti ki, bár szavai megremegnek. – Nem fog. Inkább meghalok.
A férfi feléje fordul, és most először alaposan szemügyre veszi a lányt. Sötét, szinte fekete hajába színes tincseket fon a háta mögül beszökő fény, zöld szemeiben dacos harag villog. A fehér ruha, amit a kivégzés kezdete előtt ráadtak, szinte makulátlan. Egyedül az alját színezi némi korom, ahogy a lány az égett szénába vetette magát. Jól játszotta a szerepét, meg kell hagyni.
Az inkvizítor szemében újra felvillan a sötét fény. A lány összerándul, mintha a férfi megütötte volna.
 - Te is jól tudod, hogy még nem állsz készen a halálra – közli, és a lány felé lép. Ha meg merne mozdulni, elhátrálna, de tudja, hogy azzal csak még nagyobb elégtételt adna a férfinak. Ezt pedig nem engedheti meg magának. A férfi már közvetlenül előtte áll, és gyilkos mosollyal néz le rá. – Ha meg akartál volna halni, hagytad volna, hogy elemésszenek a lángok. De nem – tekintetét a lány rémült, és undorodó pillantásába fúrja. – Te élni akarsz, ezért is mentél bele abba a kis színjátékba odakint – a hangja elhalkul, és felemeli a kezét, mintha meg akarná érinteni, de a lány hátra rántja magát.
 - Ne érj hozzám – sziszegi, mire a férfi keze lehanyatlik, de a mosoly nem tűnik el az arcáról.
 - Úgy érzem, lesz még veled elég gondom, Gloria.


Folytatása következik

(amennyiben kíváncsiak vagytok rá) :)

2015. december 16., szerda

Ingyenesen letölthető karácsonyi Winie-novella!





Winie és a Langton család a karácsonyra készülődik. A káosz még a szokásosnál is nagyobb, de azért a vacsora előtt Winie és Will még szakít időt egy okító jellegű ékszerlopásra.

„- Ajándékot vettél nekem? – kérdezte, és gyanakvás színezte a hangját. Hátrapillantottam a vállam felett, és csak annyit mondtam:
– Kérlek. – Előhúztam a fiók egy rejtett rekeszéből a Mesterkulcsot. A zsebóra formájú szerkezet megcsillant az olajlámpa fényében. – El fogod lopni az ajándékodat.”

Ez a szösszenet egy kis ajándék a Winie-rajongóknak, továbbá átvezetés „A hóhér kötele” és a februárban megjelenő, „Tolvajok kézikönyve” című negyedik rész között.

Ahonnan letölthetitek:

2015. november 15., vasárnap

Okoskodás - Avagy kitől vegyünk könyvet?

Bbabri bejegyzése alapján kezdett motoszkálni a buksimban a vezérhangya, hogy talán nincs eleget hangsúlyozva, miért is olyan lényeges, hogy egy könyvet honnan szerez be az olvasó. 
Értem ezalatt, hogy egy nagyobb áruházláncban (van belőlük szám szerint jelenleg három - ha egybe számoljuk azt a kettőt, ami összevonás alá került, ugye), vagy magától a kiadótól, ha van rá lehetőség. 

És ez miért is olyan téma, amit szükségesnek tartok újból elővenni? 

Nos, mint sokan talán rájöttetek az évek folyamán, a kiadók többségének helyzete nem túl rózsás. Sok sorozatot félbe kell hagyni, nem jönnek ki időre a beígért könyvek, satöbbi, satöbbi, amik miatt az olvasók hajlamosak köveket hajigálni a kiadókra, és felháborodott levelekkel bombázni őket. 
Ami valahol egyébként érthető reakció, én sem örülök neki, ha egy kedvelt, nagyon várt sorozatom félbe marad, mert persze én is kíváncsi vagyok, és számomra sem elég a sztenderd szöveg, hogy akkor tanuljak meg angolul, és olvassam úgy. Én is a saját, szépséges anyanyelvemen szeretek könyveket olvasni, mint sokan mások is, DE! 
Maguk a kiadók, és én magam sem győzöm kellőképp kiemelni: ők is csak pénzből élnek. 

Tudni kell, hogy a "multik", hogy másképp ne nevezzem... Szóval a nagy terjesztők, kemény százalékokat visznek el egy-egy könyv eladásakor. Vagyis ha te megveszel az egyik nagy terjesztőnél egy regényt 3000 forintért, annak minimum a fele, de akár még nagyobb része is a terjesztő zsebébe csusszan. 
Kiadói részről mondjuk megjön az eladásból származó bevétel fele, amiből bizony finanszírozni kell a következő könyv fordítását, szerkesztését, tördelését, borítóját, a nyomdát, a reklámot... (már amennyiben a befolyt összeg nem arra megy el, hogy a jelenlegi könyvből származó hiteleket kifizessék, mert sokszor ez a helyzet is fennáll). 
Így sajnos, ha egy sorozat kezdő kötete a terjesztőknél nem ér el akkora fogyást, ott a dilemma, hogy miből finanszírozzák a második rész megjelenését.
Mondjuk, hogy a kiadónak vannak ilyen esetekre tartalékai. Mondjuk, hogy vannak ismerősei a nyomdánál, akik hajlandóak valamennyit hitelezni, hogy a második rész is megjelenhessen, mert az a néhány száz rajongó bizony várja, követeli, de sajnos a második rész fogyási mutatói még kevesebbet mutatnak, mint az első regény esetében. 
Nincs több tartalék, nincs több hitel, és egy kiadónak ilyenkor döntést kell hozni. 
Nem szép, ők sem örülnek neki, de muszáj. 

Sajnos az is általános jelenség, hogy a terjesztők "saját kutyájuk kölykét" tolják a vásárló arcába. 
Mit is jelent ez? 
Hát, hogy azokat a könyveket teszik a kirakatba, azokat teszik kiemelt helyre, amelyekkel jobb a szerződés, vagy motiválóbb az üzleti érdek. A másik kiadó könyve pedig - ha egyáltalán kijut a boltba, mert előfordul, hogy nem, vagy nem olyan mennyiségben -  ki sem kerül, csak hátul csücsül a bolt raktárában, ha esetleg valaki mégis kifejezetten azt keresné, akkor tudjanak adni belőle. 

És miért is írtam ezt le századszorra, ezredszerre? 

Mert bizony a kiadóknak lehet segíteni, lehet őket támogatni, hogy ne hagyjanak félbe sorozatokat, ne kelljen elhalasztani megjelenéseket, vagy törölni bizonyos könyvetek a tervezetből. 

Ez nem jelent mást, minthogy érdemes magától a kiadótól beszerezni a könyvet (már amennyiben van erre lehetőség, persze). Sok kiadó felismerte már, hogy jobb, ha saját webshopot indít, és így igyekszik értékesíteni a könyveit, és eljuttatni őket az olvasók kezébe. 

De miért is jó dolog a kiadótól vásárolni? 


  • Mert megjelenés után nem kell kivárni azt a (jobb esetben) másfél hetet, amíg a könyv ténylegesen a könyvesboltok polcaira kerül. Kiadótól rendelve megjelenés után akár már másnap, harmadnap is kezedben lehet az áhított regény. 
  • Mert mindig vannak kedvező ajánlatok, és általában az előrendelési kedvezmény is jóval nagyobb, mint a terjesztőknél. Minimálisan 30-35% szokott lenni, de egyes esetekben ennél akár több is. 
  • Teljes sorozatokra is remek ajánlatok vannak, vagy sokszor csomagolnak ajándék könyveket a rendelés mellé, esetleg könyvjelzőt, más apró figyelmességet. 
  • Mert többféle szállítási opció közül is lehet választani: pickpack pont, posta, személyes átvétel.

Rendben, azt én is aláírom, hogy aki nem tudja megoldani a személyes átvételt, és postára, vagy átvételi pontra kéri a csomagját, bizony szállítási költséget fizet. És igen, ez a költség nagyrészt kiváltja a százalékos kedvezmény előnyét. 
De őszintén (és nem azért mondom ezt, mert engem is annyira felvetne a pénz), inkább költök ötszáz forinttal többet, és lemondok a kedvezményről, de a vásárlásom teljes összegével a kiadót támogatom, hogy adott esetben ne kelljen elkaszálni a szeretett sorozatot azért, mert egyszerűen nincs keret kiadni a második, harmadik, sokadik részt. 

Tehát, amondó vagyok, hogy aki teheti, és van lehetősége rá, inkább egyenesen a kiadótól rendeljen könyvet, és gondoljon úgy erre, mint egy befektetésre, ami további sok remek könyvben térül meg. 

Kiokoskodtam magam, megyek aludni :)

2015. október 31., szombat

Köszönetnyilvánítás a Végtelen horizont végéről

Én szerencsére nem úgy jártam, mint tehetséges kollégám, A.M. Aranth, nálam nem harminc oldal maradt ki a regényemből ;) 
Mindössze a köszönetnyilvánítás csúszott le a végéről, amit most megosztanék veletek is. 
Olvassátok szeretettel! :)

"Nem tudom megszokni ezt az érzést – talán addig jó, amíg nem válik természetessé. Minden könyv egy kis darab belőlem, mindegyik mögött komoly munka áll, amiben még csak nem is az enyém a neheze.
Köszönettel tartozom a Főnix Könyvműhely fantasztikus vezetőjének, Farkas Zoltánnak, amiért lassan már ott tarthatok, hogy csak írnom kell. Mindezt azért, mert Zoli lehetőséget látott bennem, és véget vetett a „házalós” időknek. Örülök, a Főnix-család tagja lehetek. Igyekszem, hogy továbbra se okozzak csalódást.
Hálám örökké üldözi (és ha nincs szerencséje, talán utol is éri) nagyra becsült kollégámat, Bukros Zsoltot, aki, mikor megkérdeztem, hogy vajon hogyan lehetséges, hogy egy világban csak egy bizonyos magasság fölött van elektromosság, csípőből mondott egy olyan atombombát, ami épp ilyen pusztítást tud végezni.
Köszönet a csodás borítóért Varga Zsoltnak, aki minimális információk alapján is olyan képet hozott össze, aminek láttán csak tátott szájjal bámultam a monitort.
A családomnak, amiért minden dedikáláson rendületlenül felvonulnak, és olyan büszkék rám, mintha ez lenne az első ilyen alkalom.
Apukámnak: Woolf Langton és Duke Barton karaktere azért lehet olyan amilyen, mert te is olyan vagy, amilyen.
A barátaimnak, akiket most hosszú lenne felsorolni, de szeretném, ha tudnátok, hogy semmire sem mennék nélkületek!

És végül köszönöm Nektek! Nektek, akik olvassátok és szeretitek a történeteimet, ha ti nem lennétek, ennek az egésznek nem lenne semmi értelme. Remélem, még sok közös kalandban lesz részünk együtt!"

2015. augusztus 21., péntek

Néhány tény a Végtelen horizontról


  • Mint mostanában minden irományom, ez is novellának készült. Méghozzá a Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek antológiába, ugyanúgy, mint annak idején a Mesterkulcs.
  • A változatosság kedvéért ez is túlnőtte magát a kereten (nem kicsit).
  • Karakterszámát tekintve ez az eddigi leghosszabb regényem.
  • Önálló kötet, tehát azoknak sem kell tartaniuk tőle, akik nem szívesen olvasnak sorozatokat.
  • Ez az eddigi legrövidebb idő alatt megszületett regényem (úgy értem nagyregényem). Március 3-án kezdtem, és július vége felé fejeztem be.
  • Mivel ez a történet is erősen túllógott a kereten, és még mindig nem volt egyetlen nyomorult novella sem, amit az antológiába tehetnék, isteni szikraként megírtam a Végtelen horizont előzménynovelláját, ahol már végre képes voltam a karakterhatáron belül maradni.
  • Nagyon sokat kotlottam a címén. Már nagyjából száz oldal megvolt a kéziratból, nekem pedig még mindig fogalmam sem volt, hogy is nevezzem. Végül egyik este, a zuhany alatt támadott meg az ihlet.
  • Nem írtam hozzá vázlatot, pedig általában minden nagyregényemhez szoktam. Annyira vitt előre a történet, hogy semmi értelme nem lett volna vázlatokkal húzni az időt.
  • A borító koncepcióját A szél neve c. regény borítója ihlette – az ötlet, hogy a karakter háttal áll, és kinéz a távolba, nagyon tetszett, és úgy gondoltam, a Horizonthoz is illene.
  • A regény szeptember végén fog megjelenni, és október első hétvégéjén egy budapesti dedikálásra is van kilátás.